Menekülsz
09-02-19 2009. febr. 19. 13:00, Amaulet,
még nincsenek kommentek
Ne érezd, hogy vádollak, nem így van. Csak akarom, hogy tisztán láss, ez minden. A nyaram egy része maga volt a pokol. Összeomlott valami nagyon mély és komoly, amire az addigi mindennapjaim, érzelmeim épültek. Bizonytalan voltam.
Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de azt hiszem, ott buktunk el, hogy nem tudtunk beszélni egymással a problémáinkról. Én akartam. Lány vagyok, és ez soha nem jelentett gondot számomra. Mindig elmondtam, mit érzek. Te meghallgattad, néha úgy hittem, csukott füllel, csak hogy túllegyél rajta, mint valami prédikáción amit tizenévesként kellett hallgatnod a szüleidtől. Én úgy éreztem, megoldottuk, csak mélyen tudtam, hogy ez ehhez kevés.
Képtelen voltál elmondani, mit akarsz, mire vágysz, mit tegyek, miben változzak, vagy akár csak azt, hogy valami nem tetszik. Ehelyett úgy tettél, vagyis próbáltál, mintha semmi baj nem lenne. Azt gondoltad, hogy ha nem veszel róla tudomást, eltűnik? Mint amikor a kisgyerek sokáig mondogatja, hogy láthatatlan vagyok, akkor elhiszi hogy az is lesz. Mitől féltél? Pszichológus vagy, az Isten szerelmére! Kinek kellene jobban tudnia mit is jelent pontosan egy ember lelkének a beszélgetés a gondokról? Csak pont magadat nem tudtad kiszabadítani ebből a körből!
Nem volt mindig így. Csak most, hogy végiggondoltam, jöttem rá erre. Régebben többet beszélgettünk, és akkor nagyon boldogok voltunk.
Talán ez a kulcsa mindennek.
Összetört a szívem, amikor hirtelen zúdítottad a nyakamba a bizonytalanságodat. Elhitetted velem, hogy minden rendben. Csak azért, mert nem akartál a vizsgáim előtt/közben szakítani velem? Hidd el, így is éreztem, hogy baj van. De azt nem, hogy ekkora. Én egyre csak próbáltam kapaszkodni beléd, amíg te szabadulni vágytál, hiszen ez a kapcsolat már rég nem az a fajta volt, ami boldoggá tett téged, és ezáltal, lássuk be, engem sem.
Ha én nem csikarok ki egy magyarázatot, talán még mindig együtt, boldogtalanok lennénk. Nagyon fáj, hogy cserbenhagytál volna... épp indultam Orsiékhoz, emlékszel?Hogy megnézzem a lakást, amiben reményeim szerint laktam volna. Te megígérted, hogy elkísérsz... és lemondtad... az utolsó pillanatban. Ebből is látszik, mennyire próbáltál a magad módján eltaszítani engem. Nem védtél meg a kollégáid előtt attól az idétlen Jánostól. Egyszer sem küldted el a kurva anyjába, valahányszor a kapcsolatunkat fikázta. Talán, mert ő többet tudott nálam akkor már? Elmondtad neki, mennyire nem tudod, mit érzel irántam? Kétlem. Képtelen voltál beszélni az érzéseidről még a barátaid előtt is.
Jeges zuhany a nyári kánikulában. Végeztem a vizsgákkal, életem utolsó hetét töltöttem a kollégiumban, ahol annyi boldog évet éltem meg. Soha, még a legdurvább rémálmomban sem hittem, hogy így kell eljönnöm onnan. Folyamatos gyomorgörcs... hetekig semmi, de semmi nem ment le a torkomon, vagy ha igen, akkor rövid úton visszajött, és csak sírtam, és sírtam - mi lehet ehhez képest holmi fizikai fájdalom?Tudom, hogy nem akartál rosszat. De a bizonytalanság teljesen felőrölt. A szüleim feljöttek értem napokkal korábban, és mivel nem voltam képes semmi többre az ágyon fetrengésen kívül, szinte mindenemet ők pakolták be. Nekem nem volt lehetőségem elköszönni a szobától, ahol olyan boldog voltam, és néha olyan szomorú is. Azóta is elkeserít a tudat...
Még egyszer mondom, nem hibáztatlak téged. Te csak nem tudtad kezelni a helyzeted, ahogy én sem. Bár erre te bizonyára jobb és szakszerűbb megfogalmazást találnál.
Azóta egyszer visszatértem a koliba. Hogy elhozzam a szekrény tetejében hagyott dolgaimat. Bepillantottam a régi szobába... ami teljesen máshogy volt átrendezve, és mások laktak benne. Ez persze összerántotta a lelkemet.
Elég ebből. Úgy érzem most képtelen vagyok folytatni.